Száz kerek esztendő,
s mit sem változott az erdő.
Egy maradt a haza,
igaz most darabokba vala.
Nincs olyan tett vagy erő,
mi ezt köddé tenni eljő.
Megőriztük máig,
sőt egészen a halálig.
A határ meg van húzva,
s ez a magyart egyre dúlja.
Jöhet vihar, jöhet eső
de Magyarország az első.
Tűri míg meg nem unja,
s igényt nem tart a földre újra.
A határ pedig meg nem álla,
a népek viharába.
Egyesül a magyar haza,
s senkinek nem lesz semmi baja.
De Trianont nem feledve,
sírva és nevetve,
emlékezünk újra s újra,
a rég múltra.
Addig viszont míg ez el nem jő,
ott lesz velünk a tudat,
hogy a haza darabokra szakadt.